Madeline Miller: Kirké

Te szereted a mitológiát? Én mindig is utáltam. A görög nevek olyan hosszúnak és megjegyezhetetlennek tűntek középiskolás koromban, hogy miattuk meg sem próbáltam élvezni a történeteket. Ettől a kötettől azt reméltem, ez majd megváltozik.

Persze a történetek élőbbé is váltak nekem a könyv segítségével, de ez a regény nekem nem ettől tartalmas. A mítoszok ugyebár természetfeletti lényekről szólnak, én mégis az emberi természet jellemzőit olvastam ki belőle.

Kirké, a Nap lánya, Aiaié boszorkánya emberi hanggal született halhatatlan lény. Miller már az első oldalakon együttérzést támaszt hősével szemben: születésekor nem találnak benne semmi isteni vonást, ezért anyja, Perse, a tengeri nimfa annyit mond apjának, Héliosznak: "majd szülök másikat". Kirkének úgy telik a gyerekkora, hogy nem szeretik, megtűrik, semmibe veszik vagy épp a fejéhez vágják értéktelenségét. Ha ez velünk történik, egész életünkben önbizalomhiánnyal küszködünk, még akkor is, ha felismerjük az okokat, ha ismerjük a módszereket a feldolgozásra és a továbblépésre, óriási erőfeszítés kitörni ennek örvényéből. 

Ezen a ponton elgondolkodtam. Mit is ígér nekünk az író? 400+ oldalon keresztül "csak" Kirké számkivetettségének történetét olvashatom? Ez nekem a rajongásra nem lett volna elég, de szerencsére nemcsak ennyiről van szó. A következő történetek valóban Kirké szemszögéből lineárisan mesélik a mitológiát, de eközben Kirké megtalálja a módját, hogyan szabaduljon meg az életét meghatározó (isteni) béklyóktól, és hogyan éljen úgy, ahogy azt a valódi (emberi) önmaga diktálja.

Ahogyan a mitológiában, úgy ebben a regényben is kegyetlenek az istenek. Nem ismerik a szeretetet, a szánalmat, leginkább az okoz nekik örömet, ha félnek tőlük, ha fitogtathatják a hatalmukat, ha nézhetik, ahogy más szenved. Két ellenségük viszont nekik is van: a félelem és a fájdalom. A náluk gyengébbeket elnyomják, kínozzák, a nagyobb hatalmúaktól pedig egyszerűen be vannak tojva. Hélioszt sem érdekli, hogy csillagászok halnak meg, ha önkényesen letér az útjáról, hogy a saját lányát perzseli majdnem halálra, sőt, igazából semmi nem érdekli azon kívül, hogy hatalmasságát mutogassa mindenkinek. De a Zeusz elleni szervezkedésben csak "a szája jár". Persze a titánoknak azt mondja, hogy csak a megfelelő időre vár, hogy belevágjon a harcba, de tulajdonképpen évszázadokig nem történik semmi. Mint az amerikai filmekben, amikor a focicsapat tagjai éjszakánként megalázzák a náluk gyengébbeket, de annyi eszük azért van, hogy a "népszerűségi ranglétrán" feljebb állókkal ne kezdjenek ki. Perszeia, Kirké húga pedig beillene a kapitány barátnőjének. A férjét utálja, de a hatalmat, amit szerzett általa, azt persze szereti. Minósz király állandóan megcsalja, ezért megátkozza őt, de mivel a férjében sincs más önzésen kívül, csak azokat a szolgálólányokat öli meg ezzel, akit a férje megkíván. És milyen jó is volna elhinni, hogy a nővérét szeretetből hívja magához, amikor az udvarában jár, de tulajdonképpen ez is a "pompomlány" önzése, aki azért veszi körbe magát dekoratív lányokkal, hogy rajtuk is demonstrálja a hatalmát. Valami hasonlót akart elérni Kirkével Perszeia, amikor elhozatta a szigetéről, hogy segítsen megfékezni a Minotaouroszt. Azt gondolta, esténként a testvérek "pizsamapartiján" majd ő tündöklik az isteni nagyságában, Kirké meg dicsőítse, mert ő úgyis csak egy senki, neki elég annyi a boldogsághoz, hogy egy isten lábánál üldögélhet.

A regény minden természetfölötti szereplője rendelkezik ezzel az önzéssel. Mindenki, kivéve Kirkét. Neki nincs isteni hangja, isteni ereje, nem jó semmire sem. Az a gyermek, akit semmirevalónak tart a családja, az jóval a képességei alatt teljesít - ez közismert dolog. El tudom képzelni, hogy Kirkével is ez történt, ezért nem jött elő a képessége korábban. Kirké még az empátia tulajdonságát is magán viselte, ami meggátolta abban, hogy kegyetlenkedések jussanak az eszébe, mint a testvéreinek. Naiv lélek, aki alapvetően azt feltételezi a családjáról, hogy mégiscsak jelent számukra valamit. Hamar megértette, mi mozgatja Persét, az anyját, de sokáig félrevezette a Napisten ragyogása. Őszinte tisztelettel és vágyakozással üldölgélt gyerekként a lábánál, és csak akkor józanodott ki, amikor testvérei elárulták, mit tesz a fehér bikáival. Naivan bízott az emberekben is, azt hitte, majd szerelme, a halász istenként más lesz. Nemcsak azért csalódott, mert nem ismerte fel, hogy most sem szeretik viszont, hanem mert azt hitte, hogy a bosszú és a gonoszkodás csak isteni vonás. Pedig ha megaláznak, igazságtalanság ér, vagy egyszerűen csak feldühít valami, gyilkos indulatok uralkodnak el rajtunk is. De persze ezt honnan tudhatta volna akkor még Kirké? Amikor beengedte az első halászhajó legénységét a házába, észrevette a jeleket, mégsem feltételezte, hogy bántani fogják, hiszen ő segített rajtuk... Ugyanez a naivság van jelen akkor is, amikor nem ismeri fel, hogy Odüsszeusz mennyire sérült a háborúban, hogy a gyerekként kezelt legénység ütlegelése és a sötétben elmondott történetek sokat sejtetnek a hős igazi önmagáról. Miller úgy szövi meséjének fonalát, hogy az olvasó, ha gondolkodik, sejtse, hogy mi következik, még akkor is, ha nem jártas a mitológiában. Amiből egyébként Kirkével kapcsolatosan azt tudjuk, hogy disznókká változtatta a szigetén kikötő hajók legénységét. Meglepően jól illeszkedik a történetbe, hiszen ki róná föl neki, hogy bosszúból valós természetüket adja meg a férfiaknak? Zseniális.

Kirkében megvolt az istenek félelme is. A bőrén tapasztalta, milyen a fájdalom, amelyet apjával való szembeszegülésével idézett meg, milyen az, amit a férfi okozhat egy nőnek, és azt is tudta, legalább ennyire gyötrelmes a sokéves magány, miután megtapasztalta már az ellenkezőjét is. A legnagyobb tanítómestere a gyermekéért érzett aggodalma volt. Karakterfejlődése látványos, hiszen Télemakhosz és Pénelopé érkezésekor már bizalmatlan, de embersége megmarad, hiszen mégsem küldi őket el, és Pénelopé szándékait is csak később ismeri fel.

Hosszú az út a megoldásig. Szeretetre vágyott egész életében, és egy pillanatra sem szűnt meg benne ez a vágy az évszázadok során. Azonban sokáig tartott belátnia, hogy a családjától nem remélhet semmit. Első szerelmét rosszul választotta meg, Hermésszel, az istenek hírnökével nem esett szerelembe. Daidalosztól elválasztotta mindkettőjük rabsága, szükségszerű volt elválásuk. Unokahúga nem törődött azzal, hogy szerelme fél a képességeitől, magához láncolta és tragédiát idézett elő. Odüsszeusz története pedig ismert, neki az volt a sorsa, hogy tovább hajózzon. De vajon hogyan lehetett Télemakhosz, Odüsszeusz fia méltó társa mindezek után?

Daidalosz, a mesterember, Odüsszeusz, a leleményes hős és Télemakhosz, az ithakai herceg bizony az eszét használta, amivel úgy tűnik, meg tudták bűvölni a boszorkány Kirkét. Emellett mindannyian pontosan tisztában voltak azzal, hogy mit tettek. Télemakhosz szabadon hagyta el otthonát, amit Daidalosz nem tehetett meg, felesége sem volt, mint Odüsszeusznak, és vele ellentétben a lelkét nem nyomorították meg véglegesen kegyetlen tettei. Emiatt volt képes saját sorsát alakítani: egyszerűen megmondta Pallasz Athénénak, hogy bocs, de nem kérem azt a sok jót, amit nekem szánsz. És csodával határos módon nem történt semmi. Vagyis persze történt, mert Pallasz Athéné azonnal megtalálta a helyettesét Kirké fia személyében, aki önként elment vele, viszont Télemakhosznak a feje a helyén maradt, és nyugodtan folytathatta korábbi életét. Kirké pedig rájöhetett, hogy tulajdonképpen nincsenek hozzászokva a szilárd ellenálláshoz az istenek, így van esélye, amikor apjától a száműzetés megszüntetését kéri.

Számomra az egyik kedvenc emberi vonás a könyvben Kirké anyasága. Az a vicces jelenet jutott eszembe egy régi filmből, amikor a nagyon fiatal, nagyon sportos és nagyon szőke második feleség fájásai épphogy vannak a szülésnél, majd tüsszent egyet, és kicsusszannak belőle az ikrek. Míg a menye, aki idősebb, és az egész terhesség hányással és pukikkal tarkított rémálom a számára, majd órákig vajúdik, hogy megszülessen a gyermeke. Körülbelül ehhez tudnám hasonlítani istenek és emberek szülésének természetét a könyv alapján. Természetesen Kirkének az emberit kellett megélnie, és természetesen ő isten és sokkal nagyobb fájdalmai voltak, de biztos vagyok benne, hogy bármelyik órák óta szülő nő meg tudná ezt cáfolni.

Ugyanez vonatkozik a gyermeknevelésére is. Az istengyerekeknek nincs szükségük pelenkára, néhány óra alatt megnőnek. Némelyik embergyerek meg órákat sír, alig alszik, folyamatosan szopizna és amúgy is Vekerdy szerint mind kiszívja a vérünket és lerágja a húsunkat. Meggyőződésem, hogy Kirkével se történt semmi egyéb, csak az, hogy egyedülálló anyuka volt és nem állt rendelkezésére mosógép a szigetén. Na jó, nyilván túlzok, de Miller többnyire tényleg olyan szituációkat írt le, amibe minden, legalább egyszer szült nő bele tudja képzelni magát. "Mindenáron megvédem a gyerekem!", "Hihetetlen, mennyi hibát elkövettem, és mégis milyen nagyszerű gyerek lett", vagy "Nem mehetsz el, féltelek, bármibe kerül, itt foglak tartani magam mellett!" Ismerős? Az az idilli, ahová Kirké is eljut: "nem kell féltenem, mert minden rendben lesz vele". És pontosan az különbözteti meg őt a többi istentől, hogy nem önmagáért tesz, hanem azért, mert annyira szeret valakit. Hiszen a fia iránt érzett szeretete teszi képessé a Pallasz Athénét évekig távol tartó varázslat fenntartására.

Ahogy az elején írtam, ez a történet minden természetfeletti tartalma ellenére nagyon is az emberi életről szól. Kirké válaszai az őt ért szenvedésekre nem teszik ugyan hétköznapivá, de közülünk valónak érzem.