Grecsó Krisztián: Vera

2019.07.17

Napok óta próbálom leírni a gondolataimat erről a regényről. Nagyon keresem a szavakat, mert az volt az első célom, mikor belevágtam a blogolásba, hogy bizony én nem tetszik-nem tetszik típusú értékeléseket akarok írni. De mivel ezzel a regénnyel nem vagyok maradéktalanul elégedett, úgy éreztem, nehéz dolgom van.

Ezt a gyönyörű borítós könyvet Nagygéci Kovács József így nevezi: "ifjúsági regény, de másképp". Szerintem nem másképp, egyáltalán nem ifjúsági regény. Pedig adott a tízéves főhős, a gyerekszerelem, a családi titkok, és még a regény ideje (1980) és belső borítója is a pöttyös könyveket idézi. De ezt egy gyerek biztosan nem értené meg teljesen. Sőt, nekünk, olvasóknak is el kell rajta gondolkodni, mert Vera csak gyermeki ésszel tudja az információkat értelmezni, pedig felnőttként egyéb, több vagy csak másabb következtetésekre is juthatna. Önmagában ez a tény növeli a könyv értékét, azonban éppen ebből értelmezési nehézségek adódhatnak.

Izgalmas a narráció, mert a mesélő E/3-ban meséli el az eseményeket, de kizárólag Vera szemszögéből. Végig el tudtam hinni, hogy egy 10 éves, szorongó kislány fejében vagyok, de az is igaz, hogy néha untam ott lenni, mert jobban érdekelt a történet folytatása, mint a kislány szorongása. Azonban teljesen hitelesnek éreztem, mert valóban így gondolkodik az ember. Eszünkbe jut valami, azután egy sor további kép, ami alátámasztja ezt a gondolatot. Itt-ott még a fejezetek is így vannak szerkesztve, hogy az utolsó bekezdés megismétli az első kijelentéseit. A végén viszont jobban figyelnie kell az olvasónak, hogy az események lineáris sorrendjét megértse, mert a nyugtató hatásától Vera fejében összekuszálódnak a gondolatok. Nem egyszerű eldönteni, hogy pontosan mikor is történnek a dolgok, vagy mikor is emlékszik vissza a főhős arra, mit gondolt a kevéssel korábbi mozzanatról.

A regény előtt, vagyis Józef megjelenése előtt Vera meg akart felelni mindenben. De vajon valóban a fiú az oka Vera változásának? Korábban ugyan nem jutott eszébe kételkedni a felnőttek szavában vagy szándékosan szabályt szegni, és szerinte most is csak a "véletlenek adódtak így össze". Ez részben elfogadható indok, hiszen gyermeki kíváncsisággal kotorászik barátnője nyitva felejtett szekrényében, de óriási haraggal cselekszik akkor, amikor majdnem levágja ennek a kislánynak a haját. Ez kislányok (nők) között olyan agresszív tett, amit jóval tovább nem lehet megbocsátani, mint a dresszlopást, amibe tulajdonképpen azért keveredik, hirtelen kell odaérnie a versenyre, és "tipikus apuka" édesapja képtelen megérteni az alkalmon a ruha fontosságát. Kitervelni és majdnem megvalósítani a barátnőnk hajának levágását viszont sokkal aktívabb cselekedet, és ez korábban is volt, mint a dresszlopás. Emiatt nem érzem, hogy Vera lelkében a két esemény között nagy változás állt volna be.

S tulajdonképpen miben fejlődött Vera? Felfedett egy családi titkot, míg a másikkal, ami közvetlenül érinti őt, még nem mer szembenézni. Képes megbocsátani a barátnőjének és a szerelmének, miközben nem is érti pontosan, miért is mondták, amit mondtak. Végül ő maga is részt vesz egy újabb hazugság létrejöttében, aminek megértéséhez már túl fáradt, de azért teszi, mert úgy érzi, a családjának éppen erre van szüksége. Tulajdonképpen minden esetben sejti az okokat, és annyit ért, amennyit egy gyermek érthet.

Érdekes látni Vera szemén keresztül Józef rendetlenkedéseit is. A fiú verekedései, kihágásai egyértelműen segélykiáltások, és bár nem ismerem a 80-as évek szociális ellátási rendszerét, de ma az ilyen körülmények között tengődő gyerekeket kiemelik a családjukból. Ha a lőtéri "akció" manapság történik, jóakaró pedagógusok időpontot keresnek neki egy pszichológusnál. Vajon ha az én gyerekem akar barátkozni egy ilyen eset után Józeffel, simán beengedem? Igaz, sokat javít a helyzeten, hogy egy sor kevésbé renitens fiú semmit sem tett, amikor Vera belepottyant az ásatási gödörbe, vele ellentétben, aki hős lovagként mentette meg őt.

Józef tulajdonképpen pontosan úgy viselkedik a regény elején, mint a végén. Őt nem Józsinak hívják, ez az igazság, aki mást mer állítani, azt elpáholja. És Verának nem az édesszülei a szülei, ez az igazság, amit el kell mondani a lánynak is, mert - úgy tűnik legalábbis, az olvasó ezt csak kikövetkezteti - ezt mindenki tudja rajta kívül. Az ő karakterében fejlődést nem látunk, vagy ha van, arról mi nem tudunk, magával viszi minden gondolatát, amikor kilép Vera életéből az utolsó oldalakon. Vagy éppen ez az ő nagy fejlődése, hogy gyermeki őszinteséggel feláldozza a kapcsolatukat azért, hogy a kislány tudja meg, amivel rajta kívül mindenki tisztában van? Az első nagy beszélgetés után sokáig "levegőnek nézi" a kislányt a folyosón, és az állomáson, mikor Vera kiabál utána - illetve inkább Sári, mert neki nincs hangja -, akkor se kap tőle semmi egyebet, csak egy szűk pillantást. Ezek okai ismeretlenek előttünk. Nem tudjuk, mit érez édesapja iránt, milyen a kapcsolata a társaival, Sárival (találkozott-e vele korábban, mert úgy tűnik, Sári miatta változtatott a külsején a könyv elején a szülinapi buliban), Sári édesanyjáról mit gondol. Ezzel kapcsolatban volt is hiányérzetem a regény elolvasása után, de ezek hiánya nem hiba, mert ezekről Vera nem tudhat. Vera csak azt tudja, hogy ez a fiú, aki édesanyja után a második legfontosabb lett az életében, nagyon meg akarja azzal bántani, hogy azt állítja, a szülei nem is édes szülei. Mégis őt tartom az egész regényben méltónak ehhez a kislányhoz, mert egyedül tőle kap őszinteséget, miközben ő maga is csak egy nehéz sorsú gyerek.

Valahol olvastam, hogy Grecsó Krisztián már "nem akar az olvasók kedvére tenni". Igen, valóban, nekünk, olvasóknak ezt el kell fogadni, a regény teljes egészében az író szellemi terméke. Én sem kérdezem meg a szomszédot arról, hogy milyen színű tetőt akar a házamon látni nap mint nap. Azonban manapság azt leírni egy könyvben, amit az író igazán akar, óriási bátorságra vall. Egyrészt mert végre valaki szembe mer szállni a fogyasztói társadalom által diktált normákkal, amit az olvasó alakít, mert ő fizet a könyvért. Itt az író mondanivalója mindezek fölött áll, ez igazán elismerésre méltó. Másrészt azonban nem öncélú egy olyan történet leírása, amely ambivalens érzéseket kelt, mert nem találkozik az olvasói igény az író szándékával? Mert egy jó regény igenis meglepő, újszerű, írástechnikailag dicsérhető, de ha több kérdés marad az olvasóban a regény elolvasása után, akkor csalódással tesszük le a könyvet.

És tulajdonképpen mi is a mondanivalója ennek a regénynek? Egy hiteles tudósítás egy gyermek családi titkokra való rácsodálkozásának, illetve annak, hogy minden rámutató mozzanat ellenére sem akarja belátni a nyilvánvalót. Mégpedig azt, hogy őt örökbe fogadták. De mivel Vera a regény végén a felszínre jövő emlékét rosszul értelmezi, számára ez nem derül ki. Ezzel kétséget hagy az olvasóban, hiszen mindig azt fogadjuk el szentnek és sérthetetlennek, amit az író kijelent. A könyv utolsó mondata szerint viszont Vera megnyugodott, az őt kísértő emlékben megjelenik édesanyja, így azt sugallja, ő arra a következtetésre jut, hogy nem fogadták örökbe. Miközben minden korábbi jel erre utal. Aki nem olvasta Grecsó Jelmezbál c. könyvét, az bizonytalansággal zárja be ezt a regényt.

Tehát ezért vannak felemás érzéseim a regénnyel kapcsolatban. Hitelesnek tartom annak a bemutatását, hogyan gondolkodik egy szorongó kislány, izgalmas módot választott a szerző a narrációra. Viszont éppen emiatt sok információ rejtve marad az olvasó elől, vagy éppen nem tudja eldönteni, hogy mit is gondoljon az adott eseménnyel kapcsolatban, ami megnehezíti a történet értelmezését.

© 2019 Könyvek Ági szemmel. Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el